Új idők, új hatások, új versek. Hogy milyenek? Miről szólnak, mit ragadnak meg, hová ívelnek? Erről még korai lenne nyilatkozni. Szépen, lassan, ahogy pereg az idő homokórája, a sorok is egymásra rakódnak.

 

Járom a fagyos éjszakát
a csend pókhálója fonja át
a házak hátsó udvarát.
Hidegen imbolygó neonfények
falakon hűvös plakáttények
alszik a tócsa a jégben
fázik a lélek a télben
üres ütem minden léptem
kockaköveken
halott tereken
monoton ballag velem
érdemtelen létem.

Percek sercennek el
ahogyan lépek
minden pillanat csoda
az is, hogy élek
fragmentumok sora
a komor éjszaka.

Igen, úgy találom
minden nagy vágy álom
messzire suhanó
minden gondolat
a téli ég alatt
hidegen csillanó 
cseppnyi tökély.

Tenyeremen reszket az éj.

Fáradt tömbházak tetején
égbolt a vánkos
hunyt szemű ablakok mélyén
alszik a város. 
--
A nap ma nem kel fel
a hajnal tejfelködöt lehel
ellepve utcalámpák fényét
a város megrázza hatalmas
szennyes, nehéz sörényét
és felzúg a diadalmas
autómobilok árja
befutják a tereket, hidakat
kivirágoznak az utcára
embereket hány a kapuk szája
feldübörög, megremeg
a dermedt úterezet
lüktet a szürke tömeg
száz irányba iramlanak
árkádokon áramlanak
özönlenek az emberek
és az álmos város 
a reggelbe így lendül át!

S én csak keresem a hold lábnyomát.

2014. december 30.


 
A feledés félédes savába mártott tények,
a holdba induló, logó orral 
visszakullogó remények,
a parázna párnákon végignyúló kények,
a két marokkal torkomat szorító önkények,
a tőled tisztes távolban tétovázó,
végül le, a földre mélázó töltények,
a fiatalságtól fakuló fények,
a leszegett fejjel sziszegett,
eltagadni való lényeg -
most mind kikezdik hitemet,
most mind engem vallatnak, 
ahogy lépteim a Gellért-hegy oldalán
felfelé haladnak.
Golgota, jó kilátással, nemsokára
páratlan panoráma nyílik létem városára:
minden évem olyan,
akár a ballagó, megtisztulni akaró
bűneimmel dacoló Duna-folyam,
itt fentről szemembe süt a törékeny 
öntudat a reflektorfényben,
a budai vár szegi fel fejét...
De inkább szennyes neonsugárból
ragyog felém a lét,
minden lépés egy tapasztalat a mából, 
egyre élesebb a kép,
egyre magasabbról látom, bárhol
megálljak, nem szabad semmiképp,
mégis mire számítanék?
Tisztábbra, jobbra,
és néha elgondolkozom, 
tényleg a szabadság szobra
vár majd ott, a legfelső fokon?
Vagy minden tény, kény és remény
végül hurokká fonódó fény,
mibe villogó holdsugár alatt
belehajtom megfáradt magamat?
 
2015. március 02.
 
 
 
Kávéscsészém két partja közt 
hullámokat vet az izgalom,
ülök veled szemben,
magamat félszegen biztatom:
reszkető kanál kezemben,
minden apró mozdulat,
minden sejtés, minden
ki nem mondott gondolat
tündököl tekintetedben:
és mély árnyékot vet bennem.
A tér vibrál a csendben
kettőnk között,
minden szó fogoly,
minden vágy üldözött,
de én érzem, hogy oly
megsemmisülten zuhannék
a semmi édes karjaiba...
Nem tart vissza sem emlék, 
sem kétszer elkövetett hiba,
sem a szárnyát bontó félsz:
szívem félig üres, 
félig fájdalom,
tűröm, mit rám mérsz,
kifogást ne keress! -
magamat így áltatom,
kibírni nemléted kínzóbb kaland,
mint szétforgácsolódni
minden metsző pillantásod alatt
naponta ébredni, csalódni.
Egy kávényi csend,
meghódítatlan tartomány,
és már tudom, mit jelent
a partra szakadt magány.
Közöttünk és belül:
szavak nélküli űr,
de üvölt a lélek:
hinni szeretnélek!
 
2015. március 2.
 
 
 
Hosszú utca életem,
ablaktalan házsorok
bandukolnak énvelem.
Ha felbukkan egy-egy sarok,
nem tudom, merre indulok,
csak azt sejtem, mit akarok.
Keresztutak a döntések,
és bennem eretnek
kérdések remegnek:
valahonnét elkések?
Ha megállnék esetleg,
valahová nem érkezem
meg a várt időbe?
Zsebre dugom két kezem,
és lazán, tűnődve
az is eszembe jut,
tágul-e majd a tér,
nyílik-e újabb út,
ahol ez véget ér.
 
Ahogy növekszik az út
talpam alatt,
minden lépésem egy új
tapasztalat:
van, amit eltékozolnék,
jön másik majd nemsokára,
van, amit felmázolnék
tagadások tűzfalára...
Bármerre léphetek,
amit elkövettem,
a megtett tettek 
árnyéka mögöttem.
De náluk is rémisztőbb 
a meg nem tetteké,
mert abból van mégis több,
és azok vetülnek elém!
 
Véges utca életem,
és mi lesz még, nem tudom,
egyszer ítéletem.
Lehet, nem vár az úton
több keresztút, több sarok,
és akkor is mennem kell,
ha maradni akarok.
Utam végén lehet, elnyel
egy sötét kapuszáj magába?
Vagy átvezet majd engem
egy új éjszakába?
 
2015. március 7.