Itt az egészen zsenge időszaktól kezdődően írt versek olvashatóak. Az élet nagy kérdéseit feszegetem azzal a viharos-acélos elszántsággal, amely az embert tizennégy éves korában elfogja, és fogva tartja a kora ifjúság tüzes éveiben. 
 
 
 
 

Ülök. Nyári lak. Veranda
Írnék. Szúnyog, ha hagyna.
Lassú ritmust ölt a papír.
Kezem mozog. Pennám ír.

Augusztus van. Éldegélek
Megsárgult papírszélek.
Már éjjel van. Fent holdvilág.
Írok. Elvarázsolt világ.

1998. augusztus 4.



A géppuskák kattogása
A tankok csikorgása
Az utcán a vér folyása
Tépett zászló lobogása
Hős harcos halála
Mind Ötvenhat lángja

De harcon túlnő az eszme
Melyért ágyú dörög
Lángok lobognak fényesen
Melyért gránát robban
Repesz csapódik élesen
Melyért utca füstöl
Ablak törik, föld morajlik…

Zúg a harc, visszhangja nincs
Segítség sincs, az önerő kevés
Hiába biztat lyukas zászló
Hiába életet forradalmi jelszó
Hiába zeng győzedelmi dal
Elmarad az áhított diadal
Orosz harckocsi tapossa a szabadságot
Hol csata volt, sötét csend honol ott
Időmarta távoli emlékként
Örökké él…

1998. október 23.



Mi a vers? Fény talán?
Végtelen éjben egy villám?
Lágy pengetés a lét húrján?
Szűk idő foglyát áttörő,
Eget súrló nyílvessző?

Örök álmodás ébren
Létet teremteni a létben
Test a testtelen térben!
A Világmindenség kiáltása
A Világmindenségen túli világba!

1999. szept. 23.

 

Vörös háztetők, s gesztenye lombja
Mindennap ezt látom
Vagy én lennék az idő bolondja?
Lehetek, nem bánom.

Mindig az, de sohasem ugyanaz
Fa, s tető maradnak,
Minden, amit beléjük gondolhatsz
Megmarad magadnak.

Vörös háztetők, s gesztenye lombja
Eltűnnek rendszerint,
De ez legyen az utókor gondja
Az Égi Rend szerint!

1999. április 11.


 
Hevülő kohót, ha lehűtenek
Hullott a hótömeg Budapestnek
S mint a dacos-deres világ beoson
Úrrá lesz a szennyes nagyvároson
Utcák, terek valóját áttörő
Hófehér révületben nincs idő
Csak világos, vakító jégragyogás
Fehér ködben fagyos Duna-forrás
Álmosan zúgó öreg folyamát
A hidak kígyóként ívelik át.
E monoton lüktető szívet
Befutja a dermedt úterezet:
S hideg pincék valamelyikében
Magáról álmodik a Nyár éppen…

1999. dec. 26.



Most új idők járnak errefelé,
Eddig hágtunk a hegyre felfelé,
Igaz a csúcsig sose jutottunk -
Bár a föld sem lett messzebb alattunk.
Járatlan ösvény, min lépkedünk,
Ásító szakadékszáj előttünk.
Most! Most vessük alá tekintetünk:
Mélyhomályban mosolyog végzetünk…

Rettenetes tárna, vagy ezer öl
S a korember mindig előre tör!
Csak tör, tapos, zúz, halad: Előre!
Mert mint tollpihe, könnyű az eszme
Mert könnyű a halál, könnyű a sír
Mert a korparancs ólomsúllyal bír:
„Mindegy, mit lehet, és meddig szabad
Modern Krisztus vagy, váltsd meg önmagad!”

Akár egy rendületlen acélgép:
Kívül kőkemény, belül mállik szét,
Októbervégi virágtalan rét:
Testben tátongóan üres a lét.
Alant az érzések hűlt hamvvedre -
Fenn a főben a szellem zárt medre.
A Lélek akár áttetsző kristály,
Melyben. mint sötét sugár, utat váj
A jelent uraló közös tudat,
Átitat, majd tör másba is utat.

Mire jó a félig szép múlt tüze?
Ki játszik, könnyen megéghet vele!
S az észtörlő hév ér-e valamit?
Minek kell, mikor nincs törölni mit.
S Petőfi izzó emléke hatott?
A láng jégkeretbe foglaltatott…

A korember mind géphangon kiált
Követi az időológiát:
„Ne nézzél, nincs jogod látni veszted,
Vakon fény még senki sem tévesztett!”

A korember mindegyike süket
Égi hangja nem üti fülüket:
„Kronosz sziklájába zárt patak
Haladsz medredben, mit neked adtak…
De meddig köthet még a kánonlét?
Mit kerülöd a múlt tekintetét?
Dobd el kezed sivár-sóvár kincsét!
Tépd szét a korhatalom bilincsét!”

Reszket a táj, várja hűs alkonyát,
S az éjben a világot fonja át
A csendesen alkotó szövőszék-
Sötételegyben tudattűz sem ég.

S korszellem korparancs: korember lép
- Koroskörül zúg a mély szakadék.

2000. március 26.



Merész ívű hegyvonulat
Lopva rajzol kanyarokat
Magas légbe lépve torpan
S halommá sűrűsül nyomban

A komor hegytömörülés
Felhők közé mementót vés
Székely szent méltóságos csend
Borítja a csúcsokat fent

A hányatott nemzet bérce
Történelem születése
S haladó idő halála
Végtelen béke sziklája

Mert alá sohasem ássa
Örvénylő világ sodrása
Mert mentes a csatazajtól
Harcok hangja fel nem hatol

S a halkszavú temető vár
- A Sors is mindig idejár -
A hargitai Olümposz
Három keresztet is hordoz

A gyász és az emlékezet
Állított sötét keresztet
A most titkolt múlt jele ez -
Egyszer felejthetetlen lesz.

A harcé és becsületé
A második. Ezt keresé
Ábel is a rengetegben
Ez van a Jelen-kereszten.

Remény és a bizodalom
Egy Boldogság-birodalom
Alapja, mely majd megszület
Jósol a Jövő-feszület.

A Tolvaj-hágó tetejét
Szél és az eső marta szét
S némán az egész magyar nép
Cipeli három keresztjét.

2000. augusztus 13.



Megkésett madarak
Szállnak a víz felett
Horgonyvetett halak
Várják az őszt, a telet

Szél tördel nádakat
Lassan lemállik a nap
Holt nádszál átszakad
A tó alkonylángba kap.

Körbe védelmezőn
Fekete fakoronák
Égi csatamezőn
Délceg csillagkatonák.

2001. augusztus 25.



Rét felett hold didereg
Felhők éjszakában áznak
Szelíden susog a hideg
Csak a csillagok nem fáznak

Vázsoly felől új fellegek
Lábujjhegyen közelegnek.
Lent egy holt lélek ellebeg
A fák némán tisztelegnek

A hold elmenekül mégis
Égi útján halvány nyomok
Hallgat a felszín, s a mély is
Csendben a tálodi romok

Pataktól hűs erdőszélek
Tövében friss forrás fakad
Egybeforr most sok-sok lélek
Nézd az álmodó sátrakat!

A gyermekszív messze bolyong
Beléjük édes álmot olt
S huncutul összemosolyog
A vén erdő s az öreg hold…

2003. augusztus 23-24.



Kérges kezű ácsmesterek szegelik
a fakeresztet,
Toronydaruk sisteregve emelik
a fémfedelet.
Vérgőzös eszméktől részeg nép tölti
az utcát s teret -
Ökölrázó dühödt tömeg üvölti:
„Munkát, kenyeret!”
S Ő elindul rogyadozó térdekkel,
hátán a teher.
„Péntek van.” – szól a gazda. „Kit érdekel?”
- ágyán elhever
Hegymenetben a római katonák –
Pilátus izzad.
Tohonya tankok törnek az úton át –
Hódít a géphad.
Ránehezül a kereszt roppant súlya
S Illés jóslata,
Hívők serege a zsoltárokat fújja
S zeng a pap szava.
Kárörvendők kórusa kíséri fel,
arcán vér szárad - 
Orkánként zúgják: „És a Te lelkeddel!”- 
tömjénszag árad.
Sebzetten Atyjához kúszik fel lelke,
teste haldoklik -
Golgotán túl a város füstfellege
most szerteoszlik.
***
Minden alkonyattal mélyebbre ások -
Mélyben a béke -
„Harmadnapra feltámadt az Írások
szerint.” S nincs vége!

2003. Húsvétvasárnap



Lassan lépkedett a menet
Négy férfi vállán feküdt a koporsó
Léptükben merev rettenet,
„Ő, bíz, Ő volt az utolsó!”
Lelkükben holt köd feszült
Míg fekete fagyban a sírhoz értek
A komor égre is csend ült
Már régen megfogytak az érvek
Az indulat ténnyé fakult
Szürke szívek messze merengtek
S többet már könny se hullt
A pap szavai fázón, de tisztán zengtek:

„Ím, ennyi egy emberöltő,
Látjátok hát, Testvérek!
Az egykoron büszke költő
Csontját rágja rút féreg…
Egy volt közülünk
Csupán test és vér,
Mi mégis összegyűlünk
Látni, rög a röghöz visszatér.
Meghalt, és elhunyt vele
Belőlünk is egy kevés
Lelkünkbe az idő jele
Emlékül keresztet vés,
Mit hordunk éveken át,
Bőségben, ínségben
Tőle görbül a hát.
Költő volt, költő lesz az égben
Örökül hagyta ránk a Fényt
A világló versfáklyákban
Lobogó-lángoló szent reményt
Ő már nincs e világban
Csak a hosszú sorok sokasága
Bölcs tanács, zord törvény
Az emberek gyarlósága
Szívszédítő szerelemörvény
Az élet megannyi arca
Könnyű éjszakák mámoros képei
Hosszú hajnalok hideg harca
Az utolsó út nehéz léptei…

Mindnyájunké az örökség
És a kemény végrendelet
Melynek parancsa tűzként ég:
Nyugtom addig nem lehet,
Míg a Fényt tovább nem viszitek!
Lényem lángoló feszület:
S ha Ti is így hiszitek
A halott-hitetlen éjhomály
Ragyog majd fáklyátok nyomán
És akkor meglehet talán
Feltámadok én is holnapután!

Szállt az ige a szavak szelén
A koporsó a mélybe siklott
Tompa tekintetek kötelén.
De a fáradt szívekben itt-ott
Valami megszületett
Valaki új életre kelt…

2004. december 2.



A világ vándora vagyok
A végső értelmet kutatom
Felettem örök jel ragyog
Végtelenbe hajló utamon

Az idő vándora vagyok
Az évmilliárdok ösvényén
Birodalmak, kicsik, s nagyok
Hamvadnak holttá léptem mentén

A Lélek vándora vagyok
Emberszívek fényalagútján
Lélektől-lélekig haladok
Érzéseket fel-fel gyújtván

A Semmi vándora vagyok
Gyilkos ürességből létezem
Leszből sosem voltat hagyok
S célba elsőnek én érkezem

2004. március 5.

 

Visszatértem.
Mintha hevült higany futna eremben,
Mintha villám vágna szívemen át,
Mint a maró méreg sajgó fejemben
Dúdolom, dúdolom e monoton melódiát.
Hát, ezt is megértem!
A kiforrott, sziklavalóságú tudat
Hasít, hevít, béklyóz, bénít,
Lelkemig tör boldog utat…
Szétnézek, szédülök szelíden
Ujjaival zongorázik
Gerincemen a Végtelen
Lelkem borzong, retteg, fázik:
Megértem, megérhettem! Nem véletlen!
E táj, honnan én is nőttem
Tudós törvények, és álnok álmok
Akropoliszai fölöttem…
Ideák, tervek, elvetett elvek
Oszlopcsonkjai közt állok,
Számonkérőn mered felém
A gyermekkori várfok!
És fájdalommal nyilall belém
Korhadt kérdése a Múltnak
S amíg választ sem várok,
A torz kövekhez mennydörgök:
Miért kellett az Útnak
Ily lélekölő hosszan tartani?
Feleljetek fásult falak, rút rögök,
Választ, választ akarok hallani!
Öregedett az idő, évek fakultak
Ábrándok felégtek, álmok lehulltak
Utam messze vezetett,
Hajam és akaratom megőszült
Nehéz lett a szó, nehéz a tett
Szívemre szomorú köd ült
Az életkedv bennem megvetemedett
Most mégis itt vagyok, csendben koptatom
A halott város görbe útjait:
Érzem, még folytathatom
Jövőbe vezet a vénhedt híd
Léptem megint fel, felfelé visz
Lelkemben újra lángol a hit:
Közelebb, egyre közelebb az Akropolisz!…

2004. május 29.



„Egyszer itt hagyok mindent”
- Megmondtam a nagy és bölcs szikláknak
„Testem porlad majd lent,
S vége lesz a világnak!”
Nem tiltakoztak, nem tagadták
Komor-kedélyes kőmosollyal hallgatták
„Szép lesz, és gyors, átható, mi más?
Semmi hozzá fogható
Lélekemelő légi utazás
Öröklétre altató
Gyémántszárnyalás, felfelé
S egy fényből emelt célállomás
Besuhan üveglelkem a lába elé
Minden végtelen lesz és hatalmas
Minden földi tény kicsi és szánalmas
Ő csak ül a trónján és teázik
Bögréjében a Mindenség ázik
Egy-egy buborék egy-egy világ
Születik száz, felszínre hág
Kipukkad és újnak utat ad -
S mi, lelkek, ülünk, nézzük a csodát
Milliárd és milliárd fényéven át!”
„Így lesz, bizton tudom - ráncolom homlokom
Így s nem másként, ha mondom…
De mit hallgattok büszke bércfokok?
Nem hiszitek, elmúlni, így fogok?
Nektek mindegy, rettentő tömegek
Sose születtetek, sose haltok meg
Vagy cáfoltok engem,
S végtelen végzetem?
Nem ekképp lesz mégsem?
Feneketlen földi jégtárna
Zimankós zuhanás várna?
Kegyetlen bukás a rothadásba
Neki-neki csapódnék a falnak
S a mélyben karom húzna nyársba?
Nem, nem örülnék annak…
Ám miért álltok hangtalanul
Mindentudó hegygigászok?
Mulandó az öröktől tanul
Néma nézésetektől fázok.
Most elültettétek lelkemben,
Leges-legbennem a lehetetlen
Gonosz gondolatot
Hogy aki halott, az halott.
S marad ott, hol teste lenyugodott.
Pont.”
 
2004. február 26.



Valahol megrekedtem
Az anyagtalan időben
Ám lelkem lebegni engedtem
A tér nélküli kozmikus ködben.
Jártam az örök vizek felett
Láttam a teremtést, a kezdetet
Mikor minden a semmiből lett
Fényvillanásként futottam
Végtelen vágyak üvegtengerén
Az Ararátra is feljutottam
Vízbe vetett világon merengvén
Megnéztem a hold sötét oldalát
Voltam a léten innen és odaát
Istentelen tornyok közt cikáztam
Égő csontok dermedt tűzében fáztam
Nevettem a lángoló Ninivét
Gyilkos gránátfüstben néztem szét
Szívalagúton szálltam a Múzsákkal
Hajlottam hajlíthatatlan fákkal
Mindent láttam, s mindenütt jártam
De a titok, még titok maradt
A nagy megfejtést hiába vártam
Csak a csodákat csodáltam
Mindent tudva, semmit értve
Így testembe visszavágytam
Félkészen, ám révbe érve
A hajnallal hazaszálltam.

2004. július 16.

 

Ázik a vidék.
Mocskos, sötét esőben
Reszket a lélek a holt levegőben
Sátáni vigyorba torzul az ég
Kisült szívek nyomán
Vakuként villan a vég.
Hideg hegyek ormán
A világ fölé vonja viharköpenyét
A Halál. Felhörög
Fekete fellegek fölött
Félelmet cseppenként küldve szét
Mennydörög, mennydörög.
Mocskos, sötét esőben
Kopva kopognak a rögök.
Lábnyomokat mos az ár
A keserű ködben
Valaki most az úton jár
Fel, egyre fel, a csúcs fele
A bércfokra hág
Táncol a szél vele
Sivítva-süvítve arcába vág
Ő megy rendítetlen
Szemében furcsa tűz ég,
Végre fenn a hegyen
Érzi, nem késő még -
Mocskos, sötét esőben
Ázik a vidék.
Önön hitében meggyújtva
Kérges kezében fáklya lobban
Fényárját messzire nyújtva
Nézd meg jobban
A távoli szirteket!
Mind tetején tűz támad
Izzó, jelküldő szigetek
Most fényhíddá összeállnak
És átfut rajtuk az Üzenet:
„Magyar, szedd össze népedet,
Ha hited égig ér,
Minden Tied lehet!
Mert a vihar ma véget ér -
Ázott lelkedet
Napfény tölti el”
- így szólt az Égi Jel.

2004. augusztus 7.



A Halál elküldte a Négy Követet
Sötét ködlovagok repültek
A hajnali fekete vizek felett
A véres alkony tengerre vetett
Fényútját némán szelve messze
Az időhálóba beleveszve
Öröktől ott vannak mindenütt
Látták Bábel tornya hogy épült
Ezer test kövek alá hogy került
Jerikó falainál fújták a harsonát
Szálltak az éjben századokon át
Mert világról világra sorban
Várták a jelet minden korban
Hogy új és új testet öltsenek
Betlehemben a bölcseknek
Árnyaként álltak a jászollal
Szembe, lopott légiós zászlóval
Zord arccal járták a Golgotát
Némán nézték a lobogó Rómát
S belülről látták Attila sátrát
Azon a gyászos éjszakán,
Mint ahogy négy sebes paripán
Villámként vágattak vérviharban
Mohács mezején dúlt haragban
Tetemek tömegén ugrattak át
Előttük volt a bécsi barikád
S Don-kanyarban a géppuskát
Fogták, ott vannak mindig, ahol
A Végveszély szele húsba hatol
És bíz ma is itt vannak velünk
Színleg emberarccal ellenünk
És bíz ma is itt vannak bennünk
Rohadt moha fedte ösztönágyként
Lezárt vágányon futó vágyként
A vakító, fojtó fehér éjben
Fekete iszaplelkű kéjben
Jégbevert akaratsziklában
Földbe fúródott lélekszilánkban
És mondom, harcolj hát, mert meglehet
Tovább a Négy Követ már nem mehet!

2005. február 20.



Vándor vagy.
Szikár mészfehér kövek között
bolyongsz, s nyugtot nem hagy
a vágy. Szívedbe költözött,
és célnak feszül az akarat.
Lábad mozdítván az úton tova
mögötted nap nap után elmarad.
Mert egyszer elérsz majd valahova.
Eszméid, mikben hiszel vagy hinni 
akarsz, kis rugókként dolgoznak,
végig magaddal kell őket vinni
s ők új és új utakra kárhoznak.
Megtett vagy éppen elvetett
cselekedeteid lábnyomát
örökre őrzi az idő, lehetet-
len lett volna oly sok éven át
jelet nem hagyni a múltnak.
Ideatorzók, tervtöredékek
lépteid mentén ugyan elmúlnak,
ám apró árnyak alakjában téged
minden éjjel megkísértenek.

Vándor vagy.
Sötétkék tenger hosszú partjain
jársz, s korhadt fekete hajóváz, avagy
elfeledett gondolataid foszló habjain
merengsz. Mélyre merült már sok
volt barátod emléke, a vízfelszínen
kis örvények ők csupán. Mások
mennek veled, mégis félsz innen
továbblépni. Ám az alkony lassan
karon ragad, vezet magával messze
felhőből ácsolt égi lépcsőn magasan
az élet síkjai felett. Alant beleveszve
emlékeid ködtengerébe látod az elhalt
évek csillagokat oldó fényárját.
Nézed az utat, mely tova tart
végcélod felé, ahol szélesre tárják
majd a kapukat neked, reméled.
S megpihenhetsz, mert eloszlanak 
lelked árnyai. Vándorlásod végén
fájdalmaid a földre foszlanak -
s mostantól már nincs mitől féljél.

2005. május 23.


 
Fekete fahíd ível át
A csend hideg hullámain
Éjbe fúrt szemünk, míg ellát
Fut a víz lelkünk álmain.

A korlátnál némán állunk
Fogódzunk fagyott ujjakkal
A sötétben eggyé válunk
Régi gondokkal, újakkal.

A sodrás szívünkből mossa
Bosszú, bánat maró mérgét
Halvány arcunkba vagdossa
Keserveink kínzó vérét.

Jeges kézzel kapaszkodva
Lassan térdre ereszkedünk
Zárt szemekkel, óvakodva
Tükörképünktől reszketünk.

Megfeszülve letekintünk.
Ám nem találjuk önmagunk
Folyóba fulladhat hitünk
S habbal oldódni akarunk.

Nehéz éjjel, nincs hang, se jel
Hold sincs fenn, a híd végtelen
Várunk csak lehajtott fejjel:
Reménytelen, reménytelen.

Bárhova, csak innen messze!
Hol szembenézni sem lehet
Vak vágyaink vízbe veszve
Zúgó, kísértő szellemek.

Majd, ha mindent kimos az ár
S hullámütemre nem félünk
Túlparton tán valami vár
Sírva remélünk, remélünk.
 
2005. aug. 5. Zamárdi

 

A Lovag találkozott az Idővel
Szomorú, vizes sík talaján
Égből lekanyargó lángoló kővel
Kirakott úton az Élet hajnalán.
Kristályhangon szólt a magasból érkezett:

„Hiszed-e, hogy a lét várost emel erre
Hegyekből házakat farag egy évezred
Tudom, bábeli munka vár az emberre
Kultúra sarjad a sós homokból?”

A kortalan, vén Idő válaszolt:

„Bár a kéz teremthet a romokból
S a durva földbe is életet olt
Számomra széllel szökő szemvillanás
Míg tájunkat örökre fedi a por
Elillanó pillantás, nem több, nem más.”

Szétömlött a hajnal, mint a vörösbor.

„De hisz e pillanat több száz emberöltő
Öröklét ölén darabka történelem
Milliárd munkás, próféta, pap meg költő
Ellened feszülő erő és értelem
Nemzedékek hosszú során át!”

„Ám mi marad? Új ezred mire lel?
Tengerbe merülő csontbárkát
Láncos karú gépszörnyeteg ölel.
Mondd, málló acélkriptákért lobogsz?
Vagy a torz templomromokra gondolsz?
Atomvölgybe süllyed majd a logosz!”

„Tegyük fel, – így a Lovag – bölcsen szólsz!
Igazad azonban nem lehet
Te csak a rút elmúlást láthatod
S az előzménytelen kezdetet
Neked soha sincs a köztes állapot!
Nem kéne csodálnunk azt a munkát,
Mely könyvet készít, hajót ácsol?
Tudatot tágít, elmét formál át?
Lágy lírából lelkeket háncsol
S egyszer talán oh, még Téged is ledönt?!”

A Lovag a harmattal hazavágtatott
S mikor déli dús nap öntött fényözönt
Az első ember lenn munkához láthatott.

2005. aug. 5., Zamárdi



marokkói kocsmákban sárgán
imbolygó viharlámpák lángja
révült révkapitány gázol a hold-
hullámokba, fél lábbal, sántán
míg dohányát rövidre vágja)
most az éji Szaharába hatolt
szikratávíró szaggatása
felveri az alvó vagonokat
mert ott Filliponban az Adat
meghökkentő felbukkanása
Páccal körbe-körbe fut a vonat
Netuddki karanténban marad
Piszkos Fred tisztára mossa
kezeit, egy ezred csendben meghal
s meghalunk akkor mi is vele 
torkunk Afrika mardossa
automobilon a rozsda felfal
minket félúton Oran fele
néma revolverek kicsapó
torkolattüzében elvágtat
Texas Bill az orrunk elől
egy táblát aggat Buldog apó
minden kedves olvasó láthat:
„Számfejtőség”, de mit jelöl
ezt, és Nagy Levint se tudjuk
ám közismert a Pokoltető
s a légió sem idegen többet
mert már nekik sincs múltjuk
„A Szudán egén fenyegető
grafikonokat rajzol a döbbent,
villamos, örök feszültség”
Don-kanyarban a Csontbrigád
puha agyhártyánkon menetel
s leborul az ájtatos ég
értünk megint ő ad hálát
elszürkül, és többé nem felel.

2006. febr. 28.