A jelenidő a tér feltépett mozaikjain járőrözik, a messzeség bíborlilán ég, mi meg csak megyünk a dűnék között, ahol egy homokba állított parkolóóra őrzi az időt. Egy újabb ősz küszöbén keresem a hold lábnyomát, de csak a sok száz ablakon kivillódzó képek álvalóját találom. 2006 és 2014 között legalábbis.


Messze-messze
Ringó
Rengő
Merengő
Vízbe veszve
Kapuja két oszlop
Merülve omló alkonyfény
Habokba foszlott
Fodrok csendes felszínén
Elfakuló
Álló
Málló
Múló
Tompán hulló
Kapuja két oszlop
Sustorgó sűrű sötét
Felhőkbe foszlott
Néma, nehéz öröklét
Holdhomokon
Lomha
Soha
Puha
Mély monoton
Kapuja két oszlop
Lebegő hűs dallamok
Hegyekbe foszlott
Lassú álomhullámok
Tenger mosott
Éjszaka légi ösvényén
Szelíden oson
Az aranyöböl fövényén
Mosolygó, meleg fény.

2006. február 23.



Körbejár az est könnyedén
Léptei nyomán szerteszét
Távol a kertek szegletén
Lassan gyűrűzik a sötét

Megannyi hírnök jelre vár
Suttogó sápadt zugokban
Majd a sok szentjánosbogár 
Nesztelen zöld lángra lobban

A bokrok tövéből végül
Kifolyik a bús éjszaka
Nehézkes csenddé szelídül
A lombok sustorgó szava

Fák és tárgyak vetült árnya
Nem kering többé egyedül
Kiönt az éj hullámárja
S habjaiban mind elvegyül

Messze egy csillag eszmét hint
Lágy álom alakját veszti
Féltve vigyázott vágyunk mind
Szakállat éjbe növeszti

Fejünk felett a világűr -
Nincsen már soha véletlen
Létünk semmibe tömörül
Véges és mégis végtelen.

2006. július 23.



Újra útnak indultam.
Halott ágakba görbült igazságot,
A romlott város zaját meguntam.
A füst még az arcomba vágott,
Ahogy szorgos kezek rakták a máglyát
Az alvó Ninive köré -
Lassú lángok puhán rágták
Finom fogakkal a felhők ölét.
Kérlelhetetlen hívott a messze
Áttetsző hatalom vezette léptem,
Húzott a távlatokba oltott eszme
Mentem, vagy ő jött-e értem
Jelentéktelen okozatlánc:
A lényeg az eltűnő vidék
Járta vad búcsútánc
Köröttem. Mint még
Soha, olyan kék hegyeket láttam
Mint még soha, olyan magasan
Az emberek fölött nem jártam
Soha oly gyorsan, soha oly lassan
Nem repültem ily sokat…
Markolásztam a szürke szirteken
Megtört napszilánkokat
Álmos, bánatsötét, nehéz vizeken
Kapkodtam lidérclángokat.
Fáraók szálló szőnyegén pihentem
S míg a sivatag egén aludtam
Szőnyegemmel mégis továbbmentem,
Tűnt a tér és tűnt a perc alattam.

Ez volt akkor. Most tél van.
Fekete fák között hófehér felejtés
Mélykék semmibe zuhan
A merőleges idő. Még a sejtés,
A vágy is megfagy a holt levegőben
Csontos kezektől hörgő hideg
Fenyőerdőben fel-feldöbben.
Eretnek elmével én nem hiszem,
Hogy véget érne itt vándorlásom
Ebben a nemtelen, embertelen semmiben
Nem lehet élőként maradásom.
Elhalt a hívó szó, hát magam viszem
Innen tova magam. Nem létező
Bizonytalan, ürességből lévő rémvilág
Sűrűjében valami vonzó, védelmező
Új utakra szólító erő. Lábam nekivág
Kemény hórögök hangtalan mállnak
Szét nyomomban, és szemem elé
Képzelt célok foghatóvá válnak:
Hívnak ismeretlen kapuk felé…

2006. február 8.



Nem látod a valószínűtlen,
ónszürke halált
Halvány házakon vándorolni?
Az égtől lassan váló, hűtlen
Felhők bősz falát 
A város felett tántorogni?

Mert egy nap leszakad az átok
Kapuk nyílnak meg
Az éjjel vezekel, viharszín
Köpenyéből fényjelet látok
Föld szíve remeg -
„Mene, mene, tekel, ufarszin…”

2006. június 29.



Nagypapa 85. születésnapjára emlékül

Fehér szél játszik fáradt
Égbekapaszkodó villanyvezeték húrjain
Lassú időáram árad
Láthatatlan, hidegkék útjain.
Az öröklét kicsorbul
Üres konzervdoboz felgyűrt fedeleként
Rozsdarőten hanyatt fordul
Lét a ködbe, fém a földbe újra megtér.

Te csak állsz a tiszta kék
Horizont tengelyében
Míg viharok futnak szét
Föld és ég tengerében

A romlás puha-lomha
Zsoldosai a várost csendben eluralják
Tereket keblez a moha
Jelzőkarókká korhadnak a fák.
A fények elmerülnek
A törött ablakokon ömlő sötétben
Tornyokra árnyak vetülnek
Százéves mondatok sem maradnak ébren.

Te csak állsz a tiszta kék
Horizont tengelyében
Míg viharok futnak szét
Föld és ég tengerében

Az utak visszatérnek,
Eltűnnek a meredek, fekete hegyek mögött
A távolban összeérnek
Torz képek a tudat alatt s fölött.
A táj még kivehető 
Kontúrja szelíden arctalanná mállik
Önmagát már feledő
Világ örökre világtalanná válik.

Te csak állsz a tiszta kék
Horizont tengelyében
Míg viharok futnak szét
Föld és ég tengerében

Te csak állsz a tiszta kék
Horizont legperemén
Lila lángokban az ég
Kihuny, mint az elején.

2006. december 16.



Sötét órákra vadászom
Hiába markolászom
Kezeim között nehéz
Árnyként folyik el az éjjel
Ha az ember körbenéz
Csak puszta falak maradnak
S a zilált tények szerteszéjjel
Miket újra és újra magamnak
Összerakhatok, de a sebesen
Sikló idő minden éjszaka
Elmossa a rendezett világot.
Nyomait hiába keresem.
Riasztóan üres szoba
Hol egykor a lélek világolt
Értelmetlen, felfoghatatlan,
Élhetetlen, rideg katlan.

Sötét órákra vadászom
Görcsösen hajhászom
Az elmúlás messze menekvő
Köpenyét. Kétely, sikoly,
Verdeső félelem nő
Lassan a rettentő éjbe
Léptünk még fogoly
Lelkünk lépked veszélybe.
Sötétség áramló hulláma
Tudatunk széleit nyaldossa
Gondolatidomok görbe
Útja, tényfoszlányok futása
A formákat is elmossa
Puha falakon úszva körbe
Árnyjátékot vetít utoljára
Elménk feszített paravánjára.

Valahol vékony vonalak 
Szaladnak az éjszakában
Vakon jelentést hordanak
A semmi üres nyomában.

2006. május 21-22.



Főtéri szobor kőtekintetén
Csigalépcsők csonka fokán
Lelkünk dohos szárítókötelén
Száradó üdvösség okán.
A börtön repedt falain
Végigverődő magányon
A közönyösség talpfáin
Messze futó vakvágányon
Kétely éles darabjain
A kerti virágágyáson
Kopott ház zárt ablakain
Lábujjhegyen most átoson
Az egész évszázad.

Üvegszobában ülünk
Alattunk lassú álmok
Bennük megmerítkezünk
Ellepnek a hullámok

Higanygömbökre bomló lét
Üvegfalakon elszalad
Viszi ezüst leheletét 
Hosszú órák csöndje alatt.

Minden csillag kihuny
Minden éjszakának vége
Örök lesz az alkony
Kérdőjel feszül az égre.

Lábujjhegyen most átoson
Az egész évszázad.
Mi csak ácsorgunk álmosan
És senki sem lázad.

2007. július 19.



Hajócsavar a homokban.
Partra szakadt tán a gondolat?
Nem hiszem el,
mert meglehet, nyomomban
tűnt el a tenger egy perc alatt.
Halálsápadt kezemmel
árkot vonok a földbe,
magam körül, görbe körbe.
Ujjaim között a szűrt,
maroknyi valóság elpereg.
Fejem felett a forró űrt
halvány abroncs szorítja.
Holnapra tán mindent eltemet,
befed a lomha sivatag.
Lassan elborítja
jeleimet az ingatag
délibábnak tűnő lét.
Ha már ide vetődtem,
megkeresem a kihunyt
daliás város helyét:
üres falak előttem
a múltból űznek gúnyt,
majd hőségbe vetemedett
égbe nyílnak szét.
Hullámzó vízió
a dűnék csendje felett,
vibrálnak a kínzó
emléktöredékek.
Én élek, lélegzek, lépek,
s amerre csak nézek
aranysárga semmi
takarja a pillanatot.
Hatalmam van semmi lenni,
hatalmam van semmit tenni.
Sőt, az éjszaka előtt
egy homokba állított
parkolóóra őrzi az időt.

2007. december 15.



Kopog az őszi eső
szürke ablaküvegen
olvashatók az első
jelek a homlokát 
ráncoló, fáradt egen.
Gyufavillanáson
lobbanva tűnik át
a nagyváros
ázott kontúrja
Sötét villamoson
halálos
nyugalommal
újra meg újra
végigoson
az utolsó mosoly.
Tűrt unalommal
szelíden megremeg,
elimbolyog a komor
villanásnyi városkép.
Póznára tekereg
egy csapzott gondolat
a szél bele-bele tép
és ottfelejti nagy,
üres kapuk alatt.
Elsercen a tűz
a kattogás kihagy
némán siklik tovább
és messzire űz
a szerelvény.
Mozog néhány báb
az ősz hullamerev
kitárt tenyerén.
Nincsenek házak
terek és utcák,
csak áttetsző
emberek és tárgyak.
Tényleg dermesztő 
lassúsággal elvesző
üres vágyak.
Kopog az őszi eső
szürkéskék ablaküvegen
mindjárt nagyon késő
és minden szörnyen,
szörnyen idegen.

2007. szeptember 1.



Messzire kúszik az áram
Rozsdabarna fémvezetéken,
Ami marad: hideg anyag.
Mint papírhajók az árban,
Csapongnak a légüres térben
Ki sohase mondott szavak.
***
Már úgysem lennének hihetők,
Elkoptak nagyon régen.
Tompa ködben úszó háztetők.
Térdig a semmiben lépkedünk.
Tűzfalak tengerében,
Egyhangú utcákra ébredünk.
***
Ugyanama köröket járni
(Nem veszett el semmi,
Nem halt meg senki),
Ugyanarra a buszra várni -
Nem lehet másnak lenni.
Jelként feszül a szélnek
Az ereszről egy cetli:
 „Eladó néhány leselejtezett
Illúzió akciós áron.”
Eddig senki sem jelentkezett,
Nem kelendő ma az álom,
A megőrzött eszmény itt kevés.
Lobog tovább elhullás helyett
A százéves apróhirdetés.
***
Az idő szeizmográfja szelíd,
De konok, és hangtalanul
Rajzolja arcunkra jeleit.
Unottan, megállíthatatlanul,
Megyünk a messzeségbe.
Van, ki az életből tanul,
Van, ki a halálból se.

2007. november 3.



Pontok vagyunk egy nagy, gyilkos
Tűzforró horizonton
Feszülő, izzó idegszálak rajzolta
Négyzethálós monoton
Elérhetetlen. Mindenütt titkos
Álmok átlói alkotta
Létidomokban létezünk.
Nap felé nyújtott karunk a híd
Kiszáradt félelmeink fölött
Fény felé fut kezünk
Viszi a vágyak hullámait
Semmivé lobbanó percek között.

A képzelet el-elrebben
Marad az alattomos csend
Melengeted tenyeredben
A tovaszökő véletlent

Mérföldkő minden pillanat
Az elalvás ütemében
A tekintet lomhán kúszó kígyója
Átsiklik egy sárgult emlékképen
Elfakul, elül a vérgőzös indulat
Szelíden, mosollyal kioltja
A messzeség, mely nem idomul.
Fejet hajt a rezignált értelem
Elsimulva időbe vész,
S nem hozhatjuk fel indokul
Nem lehet többé védelem
Hogy szívünkben fészkel a félsz.

A képzelet el-elrebben
Marad az alattomos csend
Melengeted tenyeredben
A tovaszökő véletlent.

A képzelet el-elrebben
Marad az alattomos csend
Melengeted tenyeredben
A lassan málló végtelent…

2008. június 3-6.



Illékony értelem,
lekötött csend,
megnyíló végtelen:
mondd, mit jelent?

Villámként lobbanó
gyufaszálak,
egymásra roppanó
kártyavárak

Nehéz nemlétezés,
hideg jelen,
a logika kevés:
csak félelem

lépdel a lakásban,
meg-megtorpan -
éber elalvásban
mindig ott van.

Illékony értelem,
tompított csend,
eljátszott végtelen
semmit, de semmit 
sem jelent!

2008. november 16.



Mi vagyunk a falra író kezek,
hanyag mozdulatokból formálódó üzenet.
Épülnek-megdőlnek merev morális rendszerek,
mennek messze az emberek
hideg folyosón, neonárban,
áramlanak arctalan tömegek
cél nélkül, egy irányban
áramlanak némán, szemük halott,
villamos fénysugárban
valahol a föld alatt,
valahonnan valahova
nincs célállomás, nincs megérkezés
folytonos áramlás tova
szigorúan némaságban,
csak egymás mellett, semmibe nézve,
sehová látva, fényből a félhomályba
félhomályból újra a neonárba
megállás nélkül alakzatban
egymás mögött halkan
egymás mellett csendben
mennek messze fegyelmezett rendben
mint egy neonkígyó olyan
olyan eme néma emberfolyam.

Fürge űrhajók hordják szét
a világegyetem sötétjét.
Egy távoli bolygón felkel három nap,
perzselnek bíborlila sugarak.
Közben egy más világban
önfélszünk árnyékában
sosem létező kis házban
ülünk üres szobában,
szobának szűk sarkában
álmodunk hideg lázban.
Álmodjuk, egyszer megérkezünk
fénybe ér kezünk
nincs több hatalom
nincs több külső erő
nem lesz a falon
már több fenyegető
halálos rúna, intő üzenet
csak emelt fő, nyílt tekintet.
Szeretet? Béke? Mindennek vége? 
Meglehet… 

2008. november 23. - december 27.



Még vannak ihletett pillanatok.
Még megesik, hogy neked olvad a nap 
a megkésett jégcsapon.
Még tárulnak korlátos távlatok
borzasztó vágyak boltozata alatt. 
Olykor te maradsz talpon
kegyetlen percek tűhegyén,
még biztos messzeségben megtorpannak 
előtted a töltények:
Félresöpröd őket hetykén,
üres hüvelyek padlóra koppannak:
fárasztó tucattények.

Ám gyűrűzik már a lassú sötét 
nedves, késő őszi hajnalok ölén
az ódon komód mögött.
Szelíd árnyak rágják ágyad tövét,
nem lépsz át a „lett volna” bűvös körén.
A múlt magához kötött,
és a béklyó láthatatlan.
Szándékaid visszfénye fakulóban,
egyre több a három pont.
Valószerű és váratlan
úgysem számít az örökkévalóban: 
ez végtelen állapot.

2008. szeptember 8.



Felégett valahol valami,
Fényes lángok vörös, majd fekete
Füstködben finom pernye lepi szívedet.
Csak szálló szemcséket hallani,
Ezer hamulepke az éj leple
Alatt hullámban ír le újabb íveket.

Beláthatatlan távlatokba
Szökik egyenes, hideg síneken
A tetten ért, ólomkönnyű emlékezés. 
Nehéz, szürke gondolatokba,
Töredezik most széjjel hirtelen:
Ami marad, illúziónak is kevés.

Bíborlilán ég a messzeség,
Semmiben rozsdás körhinta forog,
Holdfehér, üres táj, hiányzó csillagok.
Körbe-körbe, lassú sebesség,
Halványul minden létező dolog,
Ember vagyok, magam vagyok, sehol vagyok.

2008. február 10.



Megfáradt eszmék, üres szónoklatok,
a forradalom félszáz éves halott.
Mint egy eltaposott,
félig sem szívott 
cigarettahüvely,
a földre ejtve,
ott eltemetve, elfelejtve.
Megjelölt idő, megjelölt hely -
nyílt titokban
mégis minden elmosott,
kopottra mosdatott,
üres szónoklatokban 
elaggott, magával meghasonlott,
félszáz éves halott.

A történelem üveglapját
lánctalpak karistolják.
Ijesztő képregényt rejtenek
félszáz év óta
az egykedvű tűzfalak:
golyók rajzolta 
sok apró, véres jelenet:
hátrahőkölt a hatalom,
a tömegbe forrt akarat
elsodorta az avítt jeleket,
néhány szívdobbanás alatt
porba hullott, 
minek helye a porban volt.
Legyen az bálvány, torz ideál
élő, avagy holt.
A város felett az égbolt
szabadságot hazudott.
S fegyvert fogott, ki addig
az eszme barikádokon
süvöltve harcolt.
Nem volt, vagy csak alig
olyan otthon,
hová a vér nem karcolt
új szimbólumot.
Kéz kezet nyújtott
vagy puskát ragadott.
Tűz tüzet gyújtott,
s a láng világrendbe harapott.
A romok felett az égbolt
új időkről hazudott.

Tévedés, már világos!
Diadalból szőtt
illúziószőnyeg:
álságos vánkos.
Mert a remények 
mindig térdet hajtanak
a szigorú tények előtt.
Mert tarkóra szegezett, élesre töltött
kalasnyikovval szemben
nincs sors, nincs Isten
tervez, ember végez,
az idő pedig eltemet.
Exhumál egy új rend
s az új rend mártírja leszel,
ami semmit sem jelent,
mert a mártír csak báb,
míg a remény térdepel
a porban tovább.
S nem emeli fel semmi,
nem emlékszik majd senki,
ki akarna hős lenni?

Ma viharverte, szúette
háztetők fölött
bolyong október sziluettje,
s a vándorlás örök
Mert amíg járnak az úton -
mert járni fognak,
jók, közömbösök
és persze rosszak -
addig megnyugvást a múlton
átmeredő igazságok sem hoznak.
De lesznek üres szónoklatok,
lesznek újra hulló vakolatok
lesz új hatalom,
fejfákon Egy mondatok.
A forradalom 
már nem alszik, csak halott.

(Halkan tedd be a történelem kapuját!)

2008. október 28-29.



Egy óriás ül az ódon erkélyen,
Unottan himbálja lábát.
Villamoskígyó kúszik a mélyben
Tüskés, sárga hátát,
Patakzó szikraeső horzsolja
Néma utcára hull
A magasfeszültség millió morzsája.
Elménk meg-megvadul
Álmunk fragmentumai
A valóság vásznára vetődnek
S már magunk sem vagyunk urai
Térnek, időnek, erőnek.
Az óriás kezében óriás bögre
Benne forró tea hintázik
Egyszer mi is eltűnünk örökre
S hiányunk senkinek sem hiányzik.

2008. szeptember 8-9.



Elhamvadt a régi híd,
üszkösödő romok között
még meleg van,
pernyékbe foszlott a város,
a semmi sem maradt itt.
Sötét kövekbe öltözött
a vén tegnap,
és aludni tér: a vánkos
éjjellel elegyedő,
vörös hold alatt tekergő,
rőt füstfelhő.
Őrt álló, bús utcalámpák
fényében ellebegő,
könyvlapokkal kergetőző,
tovaszökő
emlék óvja a múlt álmát.
Kiüresített terek
feltépett mozaikjain
lábujjhegyen
járőröző jelenidő.
Már nincsenek emberek
a város vörös síkjain.
Ne úgy legyen,
hogy ne maradjon hírvivő!

2008. november 15.



az udvar üres
kútba hajlott a nap
körben a mészfehérség
messze szűkülő falak
csak a gondolat
keres még
kiutat
lassú légnyomás
koncentrikus körökben
gyűrűzik a félelem
a megszokás
állandó utat fut
nincs már véletlen
nincs már kiszámított
minden utolsó
minden megkopott
keresem a túlsó
végtelen
pillanatot.

A hajó legvégül
eléri azt a kikötőt
a kapitány fejet hajt
a tenger előtt
s lesétál egyedül
egész öröklétnek
tűnt az utazás, majd
az éjszaka felébred
szelíden megremeg:
az aranyöböl fövenyén
lábnyomokat temet 
a lassan lépdeső
árnyakat leső
holdfény.

2009. június 16-18.



Tompán-sárgán habzik a hold
toronyházak tetején jár,
imbolyog az alkonyi égbolt,
s a tömör teraszok alá
behúzza nyakát a láthatár.
Sínek a semmibe görbülnek
sűrű árnyak rajtuk menekülnek -
nehéz novemberben térdig járva
plakátok neonba szédülnek
vörös és világos villanyárba
keringő szlogenek szelídülnek,
majd a kába éjszakába kopnak,
rettentő falak elmerülnek -
tétova lépteink távolodnak
s az elszürkült ablakokban
házról házra, lassú sorban
képernyők világa lobban,
az álomra hajló városban
vibráló, remegő fáklyafények
szegélyezik sötétben utunk
térdig a hidegben haladunk
mellettünk lopakodó tények,
sietünk tovább, mert ki tudja,
honnan, és most mégis hová is
vezet ez a sok, monoton fázis
hány sűrű, nehéz novemberen át
rójuk az aszfaltéjszakát,
és lesz-e oly hatalmas épület
mely bezárja siető léptünket
kitátott kapuszájjal magába,
és elnyel egy másik éjszakába?

2010. december 3-4.



Mint eső utáni, fázós utcákon
fogvacogva haladó emberek,
mint szélfútta, borzas fejű fákon,
fogódzó utolsó cseppek,
mint a szürke égbe szövődő,
magányos toronyházak,
mint csak önmagukkal törődő,
vihar tépázta vágyak,
mint hideg tócsában tükröződő
komor felhőóriások,
mint erkélyekről tovaszökő
szárnyatlan álmodozások,
mint a padlásablakokból
lassan lopakodó sötétség,
mint csapongó gondolatokból
szoborrá formálódó kétség:
olyan reményvesztett, értelmetlen
minden emberi létezés,
ebben az eső utáni csendben
semmiből sehova érkezés,
mikor az üres tekintetekbe
az idő még jeleket sem vés,
mikor hulló percek hintenek be
kopott járdákat, s az ébredés
messze vetődött tőlünk,
alkonnyal szivárog a feledés,
felhők futnak felőlünk,
csak nőnek az árnyak, a fény kevés,
a vak hold udvarában
tétován semmit keresünk,
nedves éjjelek nyomában
mint alvajárók lépdesünk.

2010. július 25-26.



Nem változott semmi -
húsz éve ugyanoda vezet
a parkban kanyargó
elfakult úterezet,
a lábnyomok mindenkor
ugyanoda mennek,
a lakótelep fényei
a jelen síkján hevernek,
mindegy, ki lép az útra,
és merre visznek léptei,
milyen gond, unalom,
téboly viszi merrefelé,
visszatér majd újra
a fagyott tűzfalak elé,
és nincs oly hatalom,
mely a sok száz ablakon
kivillódzó képek
álvalóját egyszer végleg
megsemmisítené!
Panelből épül az élet,
s egyhangú elemeken
a megszokás vág végig,
reményünk terasza álmosan
a köd fölé emelkedne -
a sápadt neonfényig,
(csak a szakadt gondolat oson)
nincs kiút, és nincs miért:
néma vigyázók a házak,
nem tagadott, nem is kért
monoton, sivár, jégfehér
városban sírnak a vágyak.

2010. március 13.



Én nem tudom, hogy az őszre hajló
ködös tekintetű, karcsú horizont,
vagy a kietlen udvarra hanyatló
október végi árnyék font
az emlékezetemből finom hidat
a valótlanná vált múlt felé,
hogy mi talál még mindig utat
át az emlékek dús tengerén,
de tény e megkésett napsütésben,
hogy szívemmel a távolt mérem,
s mindig ez a megfáradt égbolt
lesz a suhant évek paravánja
ott táncol minden, mi rég volt
mi az embert már sohasem várja
és a fel-felvillanó figurák
visszasápadnak a semmibe,
a felhőkig nyújtóznak a fák
így kell most ennek lennie.
(…)
A fény még leengedi mérőónját
a mindig dohos alagsorba
elfeledett tárgyak görbe gondját
lassan sodorja be a porba.

2010. november 3.



Üveg oldalán felsejlő
hideg csepp görbe csendjében, 
körülem összefutnak az utak, 
- csíkszemmel figyelő felhő -
villanyoszlopok rendjében 
mészfalú messzi házak aludnak, 
nincs erő, mely a szikkadt szántók, 
olvadozó gondolatok, 
ábrándozások nyomvonalát, 
derengő aszfaltról fölszálló, 
semmisülő pillanatok 
tétova, aranyló fonalát 
múló valóból öröklétbe, 
kétkedésekből, féltésből 
áttetsző fénylepedővé fonná át; 
így lépcsőt az ég tetejére 
lassan imbolygó lépésről 
lépésre lebegő vágyak formálják.

2010. július 20.



Jönnek-mennek, ideges, szelíd 
és lázas emberek, 
testes tömegük megtelít
fakó fényben fürdő tereket.
Jönnek és mennek, eltűnnek,
majd megjelennek.
El-elöntve a halvány utcákat.
Lassuló lüktetésüket
egy padról figyeli a fáradt,
sápadt, süket őszi nap,
majd imbolyogva elhalad
a tompuló lombok alatt.
A város látképe belehull,
belefoszlik az éjbe.
Lanyh falakhoz lapul
egy macska félve
fel-fel sandít az égre
a horgonyt vetett holdat
keresve. A feketeség
hullámai neki-nekiesve
toronyházakat ostromolnak,
hogy mélysötétre fessék
át a hallgatag falakat,
a tegnap jeleit mosva.
Lent meg a sikátorok alatt
az éjfél hazanoszogat
egy varázslót, ki rugdossa
a rozoga kartondobozokat.

2012. szeptember 15.



Járom a fagyos éjszakát
a csend pókhálója fonja át
a házak hátsó udvarát.
Hidegen imbolygó neonfények
falakon hűvös plakáttények
alszik a tócsa a jégben
fázik a lélek a télben
üres ütem minden léptem
kockaköveken
halott tereken
monoton ballag velem
érdemtelen létem.

Percek sercennek el
ahogyan lépek
minden pillanat csoda
az is, hogy élek
fragmentumok sora
a komor éjszaka.

Igen, úgy találom
minden nagy vágy álom
messzire suhanó
minden gondolat
a téli ég alatt
hidegen csillanó 
cseppnyi tökély.

Tenyeremen reszket az éj.

Fáradt tömbházak tetején
égbolt a vánkos
hunyt szemű ablakok mélyén
alszik a város. 
--
A nap ma nem kel fel
a hajnal tejfelködöt lehel
ellepve utcalámpák fényét
a város megrázza hatalmas
szennyes, nehéz sörényét
és felzúg a diadalmas
autómobilok árja
befutják a tereket, hidakat
kivirágoznak az utcára
embereket hány a kapuk szája
feldübörög, megremeg
a dermedt úterezet
lüktet a szürke tömeg
száz irányba iramlanak
árkádokon áramlanak
özönlenek az emberek
és az álmos város 
a reggelbe így lendül át!

S én csak keresem a hold lábnyomát.

2014. december 30.